Ma semmi dolgom nem volt, nem csináltam semmit. Fél nyolckor keltem, lementem, rendet vágtam a teraszon, mert családunk legifjabb tagja, a nyolc hónapos német dog kislány, a Zora, minden áldott reggel azzal fogad, hogy darabokra szaggatja a párnáját, kiássa a balkonládát,és legalább három tenyérnyi gánátot helyez el az udar különböző pontjain. Zora természetesen nem az én kutyám, csak én etetem, én nevelem, én sétáltatom, én szedek kakit utána,és én teszem rendbe mindazt, amit éjszaka szétrombol.Tiltakozhattam én, hogy nem akarok újabb kutyát,süket fülekre talált...
A reggeli bemelegítés után, miután a gyomrom helyre jött a még langyos kutyaproduktumok eltakarítása után, készítettem a három nyafogós családtagomnak reggelit. Persze hárman három félét szerettek volna...Kegyetlen mamiként meghúztam a vállam,és akinek nem tetszik, nem eszik gondolattal neki álltam a kihűlt reggelimnek.Még le sem nyeltem a felét sem,mikor elkezdtek nyavalyogni a csemeték, ki-ki zokniért, fésűért, miegymásért siránkozott, én meg a kutyával vívtam közelharcot a reggelim másik feléért...
Reggeli után elindultam vásárolni, gyerekek maradtak apával. Naná, hogy mind velem akartak jönni, még a Zora kutya is elégedetlenül morgott velem, hogy ne hagyjam itthon, naná, hogy mindenkit itton hagytam.Feszült és idegbajos voltam, kellett a nyugi..
Elmentem a virágoshoz, megrendeltem az anyák napi csokrokat, rögtön hármat, mert én nem csak anyámra gondolok ilyenkor, hanem anyósomra és a dédire is, aki a párom nagyanyja.Nyomtattam képeket is, hogy a kis csokor mellet biztosan örülnek majd neki a mamák. Szívem tele lett a közelgő jeles ünnep meghatottságával, mert egész évben nekem ez a legőszintébb ünnep. Az egyetlen, amit nem érzek nyűgnek,és kötelességnek, az egyetlen, amit valóban átélek, főleg mióta én is anyuka vagyok.
Most érzem át mindazt, amit az anyukák tesznek értünk,a sok lemondást, a sok idegeskedést, a körömszakadtáig melós napokat, az állandó rohanást, a kapkodást. Most érzem igazán, hogy hányfajta szerepben kell megfelelni egyetlen nap alatt:dajka, ápoló, szobalány, szakács,békebíró,bankos,fordrász, sofőr....de szerintem mindannyian tudnánk ehhez hozzá tenni. Ilyenkor elismeréssel adózom az anyáimnak, amiért szeretetben felneveltek minket. Anyáimnak? Igen, mert szerencsére nekem olyan anyósom van, akire anyámként tekinthetek, és olyan anyós-dédink, amilyenről mindig álmodtam magamnak.Igazi mesebeli nagyi...
A rengeteg meló mellett, soha semmivel nem cserélném el az anyaságot, mert amennyi baj, annyi öröm is ér a gyereknevelés során. Imádok reggel úgy ébredni, hogy két oldalamon a két izzadt, puha, meleg, gyerek-és babaillatú csemetém bújik mellém, karok és lábak csavarodnak rám, imádom, ahogy nedves puszikák cuppannak az arcomon, nyakamon,karomon, vagy ahol érnek, olyan jó ölelni őket, olyan jó, hogy sosem tudok betelni velük.Imádom ölelni, csókolni őket.....
.....Ezzel a gondolattal érkeztem haza.Mi fogadott? Teljes káosz. A lakás romokban, a gyerekek üvöltenek, a kutya ugat, a macska a kicsinyeit éppen a lakásba költözteti. És apa? Fekszik az ágyban, kezében tablet......selfie-zik, ez a kedvenc szava, amivel az őrületbe kerget....
Rózsaszín lufim...pukkkk!!!!
Gyorsan kiszedem a kádból a fekete rucikat, amiket kisebbik csemetém megöntözött egy kis domestoszos vízzel,kutyát kidobom, macskákat kiköltöztetem, zoknit keresek a kicsinek, mert ma már a harmadik párt szedte le és rejtette ismeretlen helyre, megfésülöm a nagyobbikat, mert reggeli óta ezzel nyúz....aztén szusszanok egyet, és irány rendet rakni.
Pár perc után a gyerekek visítanak, megint összevesztek egy hülye papíron, mert nincs ezer a lakásban szerteszana.
Cérna szakad, bili borul. Elkezdek üvölteni, szétszedem a gyerekeket, és erélyes mozdulattal irányítom őket a szobájuk felé.Visítanak természetesen, de tudomást sem veszek róla, teszem a dolgom.
Láss csodát,csend van, szépen játszanak.
Gondoltam megdicsérem őket, de ahogy felérek, kezdődik újra a műsor, megint hisztirohamot kapnak. A fejem majd szét esik,én ezt már nem bírom, eszembe sem jut a reggeli finom összebújós ébredés,szídom magam,hogy miért nem maradtam szingli, és miért kellett nekem gyerek. Elkeseredésemben rávetem magam a húsvéti csokikészletre. (mert ugye gondos anyaként napi egy csokit engedélyezek a gyerekeknek, ezért ÉN most akár négyet is magamba tömhetek az ő készletükből, mert van bőven, kettőt-kettőt, nehogy vita legyen :) ),
De aztán beérem azzal, hogy ripityára töröm a egyik csokinyúl fejét, és eszem két magnéziumot.
Már képes vagyok röhögve nézni, ahogy veszekednek, meg kergetőznek és versenyt sikítoznak, és megint eszembe jut szegény anyám. Mert a tesóimmal mi nem csak veszekedtünk, hanem verekedtünk is, voltak puklik,monoklik, pofonok, harapások, karmolások is.
Ahhoz képest az én lányaim....kis tündérkék....éppen azon veszekednek....megint...melyiküket kell jobban megvígasztalnom...Még jó hogy két karom van, és ahhoz két gyermekem. Éppen odaillenek. SZERETEM, IMÁDOM ŐKET,úgy ahogy vannak.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése