Nem is tudom, milyen címet adhatnék a bejegyzésnek, ezért kiikszeltem.Lehetne szüléstörténet, de én nem szültem szó szerint, hiszen Dórát csak kiemelték a pocakomból minden előzmény nélkül.Lehetne a cím, hogy harcom a placenta previa centralissal, de ez sem fedezi a valóságot.Van még pár ötletem, de legjobb, ha egyszerűen csak írok. Mindenről, ami azon a nyamvadt, és egyben csodaszép napon történt.December 09.Két születésnap. Dórié, és az enyém.Mert ezentúl nem csak nyáron ünneplem azt, hogy xxx éve élek.....
Talán nem is kellene kiteregetnem egy ilyen személyes dolgot, de sokan vagytok, akikkel nem találkozom sűrűn, de megérdemlitek, hogy részese legyetek életem eme fontos pillanatának, másrészt, talán egyszer olyan valaki olvassa e sorokat, akinek hasonló nehézséggel kell szembe néznie,és segít kicsit a pozitív szemléletben....
Na szóval akkor péntekre volt kitűzve a na, mikor kis Pupákot világra segítik.Miért pont az a nap?Mert azt sikerült kicsikarnom az orvosomtól, mert ugye én akkor a 38.héten jártam, de már annyira bedepiztem, hogy nem bírtam volna még egy hetet a kórházban tölteni és várni.Majd megőrültem, úgy vágytam már haza....
Másrészt pedig nagyon féltem attól, hogy magától beindulnak a dolgok, és akkor bizony baj lesz!Ezt is felhoztam az érvek között, hogy miért is kell nekem megvárni, amíg kapkodni kell majd, miért nem lehet nyugodt körülmények között felkészülni és megelőzni a bajt.Tudtam, éreztem, hogy nem lesz zökkenőmentes szülés, és ott lebegett a fejem körül az is, hogy a nagymamám hasonló szituban vesztette életét.
Csapongok, kerülöm a lényeget.
Csütörtök este mindent összepakoltam, rendbe tettem, fürödtem, hajat mostam, körmöt lakkoztam, hogy mindenhol rendben legyek. Nem pánikoltam, nem aggódtam a másnap miatt.Apa másnap reggel 9kor érkezett, Emmával reggel beszélettem. Apa üldögélt mellettem, vártuk, hogy közöljék velünk, mikor kell indulni a műtőbe, mert konkrét időt nem tudtunk.:((
Érdemi beszélgetést nem tudtunk lefolytatni, mert kissé magamba fordultam, így jobb híján az újságot firlálgattam össze, de jól esett apa jelenléte ám!10órakor jött a nővér, hogy készüljünk, mert 10.30-tól miénk a műtő.
Idő közben megjött értem a műtősfiú, a doki is benézett, én indulásra készen.Végigcsattogtunk két emeletet a műtőig, bámuló tekintetek mindenütt...
A műtő ajtajában(jó sokszor elzarándokoltam ide a negyven egynéhány nap alatt, hogy akkor majd itt segítik világra a kis Pupákot) el kellett válnom apától, tovább nem jöhetett velem.
Nem volt könnyes búcsú, sem istenhozzád.Egész egyszerűen csak azért mert nem akartam elköszönni tőle.Már csak babonából sem, mert az olyan végzetes lett volna.....
Így csak egy ölelés és és egy bíztató kézszorítás volt, és hajrá!!!!!
Benn a műtőben várt a stáb, doki bemosakodva leskelődött, és bíztatóan felmutatta az ujját.
Kicsit be voltam tojva, mert nagyon féltem a spinális érzéstelenítéstől. Szerencsére profi orvos volt ott, és nagyon ügyesen bökött, és egy kis nyomástól eltekintve, tényleg nem éreztem semmi fájdalmat. A lábamban melegséget éreztem, ami egyre feljebb kúszott.Fél pillanat múlva meg akartam mozdítani a lábam, de már nem tudtam.Eljátszottam a gondolattal, hogy van lábam, és az agyam küldi az utasítást, hogy nagy lábujj mozdulj meg, de nem történik semmi.(mikre nem volt időm és energiám ugye?)
Alig ért le a hátam a műtőasztalra, már éreztem is az égett szagot, ahogy vágják a pocakomat. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak egy kis húzás, lökdösődés, és pár perc múlva a műtő zengett a kis Pupák ordításától. Olyan erős és határozott sírása volt, rögötön beleszerettem, pedig még nem is láttam.Érdekes dolog ez, mert Emmánál kelllett kis idő, míg kialakult köztünk a szerelem. de mindkettőjüket imádom!
Láttam ahogy viszik a pindurkát mosakodni, és ott is felsírt párszor.Az én szemem odatapadt az ajtóra, mikor láthatom megint a babámat, akiről még mindig nem tudtam, fiú-e vagy kislány.Így utólag bevallom, reménykedtem benne, hogy meglephetem apát egy kisfiúval, de cseppet sem szomorkodom, amiért újabb leánykám született.
Hamarosan hozták a Dórává avanzsált Pupákot, és adhattam neki egy puszit.Utána vitték apához, körülöttem pedig egyre nagyobb nyüzsgés támadt.Éreztem, hogy sok vér folyhat, mert éreztem a meleget a kezem alatt, a hátam alatt, és ennek semmi köze nem volt a érzéstelenítéshez.
Időérzékemet már rég elveszítettem, merengésemből a doki hangja riasztott, a vérpótlást kérte, ami még mindig nem érkezett meg.Hát. lassikán elvérzek, gondoltam magamban, és itt bizony nincs egy Edward Cullen, aki megmenthetne.....
Aztán megint a doki hangja, hogy küldjenek ki valakit az apához, mert be akarja törni a műtő ajtaját.Innen sejtettem, hogy jócskán elrepült az idő, nem csak a beígért jó fél óra....
Ekkor kissé jobban figyeltem, és észrevettem a sürgölődést, a nagy mozgást...
Nem ért váratlanul az sem, mikor az orvos közölte velem, hogy erős a vérzés, és el kell távolítania a méhemet.
Valahogy sejtettem.....ezt is....ne is kérdezzétek honnan, mert én sem tudom, de a megérzéseim nem szoktak becsapni.
Nem sokkal később azt hallottam, hogy urológusra van szükség.
Ekkor kezdem magam kicsit rosszul érezni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban fázom, és egyre nehezebb levegőt vennem. Olyan volt, mintha valami nyomta volna a mellkasomat, és nekem küzdenem kellene, hogy emelkedni és süllyedni tudjon.
Megpróbáltam beszélni, próbáltam szólni, hogy nem kapok rendesen levegőt, de nem tudtam beszélni, csak valami artikulálatlan nyöszörgésre tellett tőlem, de mivel figyeltek rám, értették mit akarok.Azt mondták, tudják, hogy mi a baj, és már dolgoznak rajta.Ekkor a béka feneke alatt volt a vérnyomásom.
Itt értem el ahhoz a kritikus ponthoz, amikor valójában az életemért kellett megküzdenem.
Ez a küzdelem négy levegővételből állt.Fájt a tüdőm, skilotott a levegő után, és éreztem, ha most nem harcolok meg érte, nincs visszaút.
Könnyű lett volna elengedni magamat, jó lett volna pihenni, hagyni magam sodródni.....Nem volt se fény, sem alagút, csak a hideg, és a tompa fájdalom a hasamban.mert eltelt 2,5 óra, múlt az érzéstelenítő hatása.
Maradt az eltökéltség, hogy küzdjek azért a fránya levegőért, így vettem egy nagyot Emmáért, egyet apáért, egyet az újszülött gyermekemért, és egyet magamért, mert tudtam, hogy ez még nem az én időm, nagyon sok dolgom van még.Többre nem telt volna az erőmből, de halllottam, hogy morfiumot kapok,és végre elaltattak................................
Aztán felébredtem.Apa ott ült mellettem, és kezében a kisbabánk.Szólongatott, hogy nézzem meg, milyen szép és vegyem a karomba.
Jó érzés volt, hogy ott vannak és várnak rám.Igaz hogy tele voltam csövekkel, kábelekkel, mellettem csipogott valami, a szám előtt oxigénmaszk, de ott voltak azok is, akiket a világon legjobban szeretek.Igen, mert Dóránk is kibérelte a maga helyét a szívemben.
Apa velem volt, ameddig lehetett, de jönnie kellett Emmához.
Azt az éjszakát félkómás állapotban töltöttem az intenzív oszályon.Nem fájt semmi, mert folyamatosan kaptam az érzéstelenítőt, és kaptam az oxigént is. Éjszaka benyeltem még 3 egységnyi vért,igazi vámpírnak éreztem magam.Csakhogy én rögtön vénába kaptam....:)))
Másnap hajnalban már követtem a nővér mozgását, és vártam, mikor akar rajtam merényletet elkövetni azzal, hogy fel kell kellnem mosakodni.a mocsok javát lemosta rólam az ágyban, a többit reggel a mosdóban.
Leghőbb vágyam az volt, hogy felkelhessek,és azon nyüszögtem, milyen béna vagyok.Csökönyös agyam nem akarta felfogni, min mentem keresztül,és a testem pihenésre vágyott.
És a kisbabámat is akartam, de nagyon.Alig vártam, hogy hozzák végre.
Délután jött apa, Emma és anyámék.A kórterembe nem jöhettek be, így engem toltak ki a folyosóra.Nagyon örültem nekik, de olyan hamar elfáradtam, így alig vártam,hogy menjenek haza.Nem bírtam hallani, ahogy anyámék azon siránkoznak, hogy nézek ki,milyen sápadt vagyok,és min mentem keresztül.Tibor hozta a formáját, megint anyámmal vitatkozott....vááááá.
Engem meg az bántott,hogy ott volt a lányom, de nem tudtam átölelni, megszeretgetni.Csorgott rólam a víz, mire a szobámba kerültem.Az az éjszaka csigalassúsággal telt.Kb.öt percenként néztem az órát, hogy mikor jön el végre a reggel.Feküdtem, int egy darab fa, mert felülni nehéz volt, megfordulni nem tudtam, és aludni meg végképp nem sikerült.
Elkönyveltem magamban, hogy az intenzív osztálynál nincs is rosszabb hely.
Vasárnap azért nyüszögtem, hogy mikor szedik már ki a csöveket belőlem. Egyiktől megszabadultam hamar, de a Katival(így neveztem el a katéteremet) 9 napos kényszerű barátságra lettem ítélve,mert megsérült a hólyagom, és nem szabadott terhelni.Senkinek nem kivánok ilyen kegyetlen barátnőt.Kilenc napig voltunk összekötve, de a helyét még most is érzem.Minden pisilés egy kínszenvedés volt, de most már sokkal jobb.
Vasárnap este leköltözhettem a gyerekágya osztályra, így éjjel és nappal is Dórikával lehettem, ami sokat dobott a hangulatomon.A dokim minden nap meglátogatott, és nagyon jól esett, hogy törődik velem. A nővérekre sem lehet egyetlen rossz szavam sem, mert kedvesek voltak, és megértőek, meghallgatták a nyűgjeimet, és ha tudtak, segítettek rajtam.
Én a Katiban is megtaláltam a vicces oldalt, barátnőmnek tituláltam, és az osztályon rendszeresen érdeklődtek az ő hogyléte felől is.....
A kilencedik napon nagyon féltem, milyen lesz, amikor kiszedik, de nem fájt, és vasárnap végre haza jöhettünk. Az igaz, hogy reggel fél nyolctól délután fél háromig kellett a fránya zárójelentésre várni, de amikor épp hisztirohamot kaptam volna, megérkezett az eltávos papírom...Jupííííííííí, ahogy a lányom mondaná!!!
Hogy kinek mondanék köszönetet?Először is a családomnak a kitartásáért és a támogatásáért, a Pécsi Szülészeti Klinika dolgozóinak, és legfőképpen a dokimnak, dr Tamás Péternek.Na meg persze a szobatársaknak, akikkel különösen összegyógyultam.Lám, ennek is volt jó oldala, csak pozitívan!
Amúgy mókás helyzetekből sincs hiány!
