Nosztalgia

Ma szürke esős napunk van, nem tudok kinn szöszmötölni, benn tevékenykedek. Egyik legsz.rabb melónak a zoknipárosítást tartom. Van egy nagy kosaram, abba teszek a zoknikat, amikor  a szárítóról nem párosával szedem le.Amikor elfogynak a zoknik a szekrényből, nagy nehezem ráveszem magam erre a melóra.
Ma is ezt teszem.
A kezembe akadnak a mini zoknik, tutyik, amiket a lányok bébi korban hordtak.Elfogott a nosztalgia, hogy milyen szupi is volt azokat az apró talpacskákat, ujjacskákat puszilgatni.Most is vannak talpikák, ilyenek.
Emma jeti lába, Dóri husi tappancsa

.
Amikor összeszedtem a kicsi zoknikat, elég mélyen belém csapott a felismerés,hogy én már nem fogom ezeket használni.Elszomorodtam, hogy már nem fogok babázni többet, majd csak az unokákkal....
Racionális énem fejbe is kólintott rögtön, hogy semmiképpen nem vállaltam volna több gyereket, csak így, ahogy történtek a dolgok, olyan véglegessé vált minden.
Próbálok annyi emléket gyűjteni, amennyit csak tudok ezekről a pótolhatatlan évekről.
Vajon emlékezni fogok rájuk, arra, amikor a lányok összebújva alszanak,elmélyülten játszanak, vagy éppen veszekednek egy apróságon?Amikor önfeledten hancúrozunk  a szőnyegen, amikor leereszkedem közéjük, hogy velük játszak,rajzoljak?

A minap apával összezörrentünk.Nem fogtuk elég erősen egymás kezét, elsodortak minket a mindennapok történései.
Úgy vettem észre, mindketten automatikusnak vettük azt, amink van, nem fordítottunk elég figyelmet a másik igényeire.Gyűlt bennünk a harag, a sérelmek.Bár nem mondta, tudom, hogy ő is így érzett.
Akkor tudatosult ez bennem, mikor a lányok nem látták apát este, mert későn jött, és nem látták reggel sem, mert már elment itthonról, és még csak meg sem kérdezték, hol van az apa.
Este aztán sikerült jól összeveszni.Ezt itt és most nem részletezném.
A lényeg, hogy azt mondtam, a lányok arra nem fognak emlékezni,hogy apa mennyit melózott, mennyit keresett, hanem arra fognak emlékezni, hogy apa mennyit játszott velük,mit játszottak, hová mentek.
Sajnálom, hogy annyi értékes pillanatról lemarad,azt fogja észrevenni, hogy az édes kis tündérkék felnőttek, hozzák a pasit bemutatni.
Az idő rohan,én most a zoknikon látom mennyire.Bárcsak kicsit meg lehetne állítani, bárcsak le lehetne lassítani az időt.
Persze nem lehet.Marad az emlékgyártás, és nosztalgiázás.

Ezeregy

Ezeregy napja nem jártam itt és nem írtam egy árva szót sem!na nem azért mert nem volt miről, gondolatban legalább 10 posztot írtam, csak épen ide nem jutottam, hogy leüljek, és meg is szülessenek a mementóim.
Emma újra oviba jár, és iden sem könnyebb elengednem őt, mint az előző években. Idén már nagycsoportos a kisasszony.Jövőre meg kezdődik a suli.
NAgyon nehéz elhinni, hogy az én kisbabám belép a sulis világba.Szerencsére van még egy teljes évem , hogy megszokjam a gondolatot.Addig meg maradnak az ovis nyűgök és játszmák az óvodai személyzet, a gyerek,anya, és apa között.
Mert ugye mind a legjobbat akarjuk a kis fruskának, és mindannyian mást látunk a legjobbnak.
Nekem mindig az a legjobb, ha a szemem előtt van, mindig rajta tarthatom a szemét, és dédelgethetem, kényeztethetem ahogyan kedvem tartja. Tudom, nagyon nem jó ez így, de anya vagyok vagy mifene.
Ma reggel Emma kijelentette, hogy ne menjek érte ebéd után, mert ő bizony ott akar aludni.Egy kő.
Aztán átölelte a nyakam és azt súgta a fülembe, hogy ha ő bemegy,nagyon gyorsan menjek el az oviból, mert ha lát, nagyon fogok hiányozni neki, és akkor szomorú lesz. Ahhhhhh....gyilkos döfés anyai szívemnek.
Pár nap múlva meg már maradna otthon, de nem lehet, szépen beszokik.
Járunk táncra, zeneoviba.

Dórika.....nos nem hagy békén,majd őt legközelebb.