Azt hiszem, UFO a gyermekem! Hogy hogyan bukott le?
Hát szép lassan a 3 év 6 hónap alatt. Ne, ne mondjátok, hogy megbolondultam, van összehasonlítási alapom.
Már a várandósságom is rendhagyó volt. Egy olyan méhben fejlődött és nőtt meg 3 és fél kilóra, amiben elvileg életben sem lehetett volna. Egy olyan méhlepény látta el, ami részben levált, részben a hólyagomra tapadt. Úgy született meg, hogy egyetlen fájásom nem volt. Mindezek ellenére épen és egészségesen világra jött. Evett, aludt, nagyon ritkán sírt. Leginkább akkor, mikor nem nem értettük meg elsőre, mit szeretne tőlünk. Akkor sem hiszti sírással, hanem akaratosan, méregből, tehetetlenségből.Mintha egy sokat megélt lelket baba testbe zártak volna.
Aztán három és fél hónaposan fogat növesztett, hat hónaposan mászott, 11 hónaposan stabilan járt, másfél évesen folyékonyan beszélt és szobatiszta lett éjjel és nappal egyaránt.
Ez már eleve gyanús volt nekem, de ráfogtam arra, hogy a nagyobb tesó hatása érvényesül.
Ahogy járni kezdett.... nem botladozva, hanem felállt, és elindult, mintha mindig is ezt csinálta volna. És vakmerő volt, mintha számára nem lenne akadály. És jöttek a balesetek, mert babateste UFO lényének korlátokat állított.
Nem sikerült egy évesen talpra érkezve leugrania a kispadról, és belapította a homlokát. De úgy, hogy az ájulás kerülgetett. Olyan lapos volt, mint egy földre ejtett alma. De ő nem sírt, csak meglepődött. Én persze zokogva rohantam az ügyeletre, ahol ő nagyokat kacagott a doki lámpáján, meg azon, hogy nekem készítenek elő egy adag nyugtatót. Persze semmi baja nem lett egy kék flekken kívül.
És akkor sem sírt, amikor a zárt fiókok egyikéből kivarázsolt egy epoxi gyantát, és naná hogy meg is kóstolta.
Aztán hozta elém a flakont, és mondja: Aja,hamm...bleee...(anya, megkóstoltam, de nem finom). Holtra váltan ismét irány az ügyelet, ahol közölték, hogy le talán nem nyelt belőle, csak a szája belsejét marta meg egy pöttyet.
Legközelebb a babakocsiban állt fel, és törte össze magát. Pont akkor, mikor megkérdeztem, hol van a kicsi.
Aztán csatt....és csönd.....A szívemnek két ütem után újra kellett indulnia.... A gyermeknek álcázott lény ült a felborult kocsiban és nézett fel tanácstalanul...mint aki nem tudja, hogyan is kéne most reagálni...de ekkor sem sírt..Mivel már bérletem volt az ügyeletre, megint csak ott találtuk magunkat. Pakkal, két napi hideg élelemmel, mert biztosan eltört az orra, bizosan irány a kórház. De nem, az igaz, hogy csak az orra hegye volt felismerhető, a többi úgy bedagadt, de nem volt törés, se vérzés....hmmmm...
Aztán a strandon dob egy hanyattast, naná, hogy betört a feje. Hisztéria határán kaptam fel, és rohantunk..hova máshova, mint az ügyeletre...és mit csinált ez a kis Marslakó? Engem vígasztalt: Nincs nagy baj anyukám..
Ekkor felvetettem a dokinak, hogy én bizony itthagyom ezt a kis micsodát, mert már annyiszor fordultam vele orvoshoz, hogy lassan feljelentenek kiskorú veszélyeztetése miatt, és különben sem tudok rá vigyázni, mert minden hétre jut egy akció, amivel orvoshoz kell fordulni, és minden napra jut egy olyan, amivel nem., mert otthon csípőből megtanultam orvosolni. Példának okáért a virágtáp ivás, orrba dugott mogyoró, térd- és könyök horzsolás, homok a szemben, és még hosszan sorolhatnám, de nincs értelme, mert tudom...: .Az én szőke fürtös, kékszemű, gödrös arcú csemetém nem hétköznapi három éves.
Fel nem foghatom, miért nem ordít, ha baja esik. Más anyuka akkor rohan, ha visít a gyerek, mert tudja, hogy baj van. Én akkor rohanok, ha nagy a csend. Mert olyankor vagy elbújik, vagy üldögél, és vár, hogy észre vegyem, hogy valami fáj neki. Mennél nagyobb a csend, annál nagyobb a baj...
Múltkor jött, a szája körül, az orrától az álláig csupa piros. Azt hittem rájárt a lekváros üvegre...a vére volt, amit kent szét, mert zavarta(macska karmolta meg). Az előtt a sziklakerten esett el.Nagyon. Tudjátok mit csinált? Sziszegett egy kicsit, meg húzta a lábát.Sötétlila volt utána..és nem sírt...
Ma felhorzsolta a tenyerét.Holt nyugodtan besétált, hogy anya, azt hiszem, kell ide egy tapasz...Kimostam, kifertőtlenítettem, és csak sóhajtozott, mint aki baromira unja a dolgot. Kérdezem tőle:Fáj kicsim?
Igen fáj anya, de ki kell mosni ugye?Elmúlik hamar, ne aggódj!
Hát hogy a fészkes fenébe ne aggódnék? Ma már megráztam a vállát, és azt kértem, hogy kiabáljon, és ordítson, ha baja esik, hogy tudjam, kellek neki, segítségre van szüksége, mert valamije fáj.
Erős kislány, hihetetlenül erős. Honnan van ez benne?
És miért sír, amikor fáradt és ideges vagyok és hangosabban (haragosan) rászólok? Vagy amikor igazságtalanság éri? Vagy amikor türelmetlenül arrébb hessintem, hogy most nincs időm játszani veled? Ilyenkor ott áll a lábamnál, néz rám.Vár. És ilyenkor sír. Nem hangosan, de sír. Legörbült szájjal, könnyben úszó szemekkel, kéri, hogy ne haragudjak rá, és vegyem az ölembe és vígasztaljam meg, keressünk gyógyírt a bajaira.
És közben ő gyógyít engem, mert nekem kell a gyógyír. A puha karjaival, a nedves puszijaival, édes illatával, csipogó hangjával szabadít meg a napi nyűgöktől. Rétegenként hámozza le lelkemről a rám telepedett rosszat, és a végén ott állok lecsupaszítva, és nincs is más bennem, mint az iránta érzett mélységes szeretet.
Hát merje valaki ezek után azt állítani, hogy nem Földönkívüli ez a csodálatos gyermek!
(Na persze vannak olyan tulajdonságai, melyeket tökéletesen átvett, de ez egy ,másik bejegyzés lesz)
