Kórházi helyzetjelentés 13.nap

Ma ismét vége van egy hétnek, és én úgy tervezem, hogy még max kettőt szeretnék itt lenni, és akkor aztán tűz haza!
Ma és tegnap is itt volt apa és Emma. Tegnap igazi felüdülés volt látni őket.Úgy feltöltött a velük töltött idő, hogy két napja nem itattam az egereket.Emma olyan volt, amilyennek megszoktam:kedves és bújós,kereste a cicimet, ezer puszival és öleléssel halmozott el.
Apa is felszabadultabb volt, mint szokott, ennek nem keresem az okát.Egy szóval, jó volt velük lennem.
Ma is itt voltak, de jöttek anyámék is, örültem nekik, pláne, hogy egy rakás otthoni kajával kényeztettek!Hmmmmmm, de jó volt otthoni ízt érezni, nem is tudtam ellenállni neki, és fejedelmi lakmározásba kezdtem, aminek persze este majd megiszom a levét, de egy cseppet sem bánom.
Emmuska ma kicsit rakoncátlanabb volt, de nem győztem szaglászni meg simogatni a kis haját, bőrét.Igyekeztem annyit magamba szívni, amennyit csak tudtam.Tegnap pedig felhúztam a pólóját és megsimiztem a kis pocakját, hátát, mert annyira nagyon hiányzott egész héten.
A két hét alatt egész edzett lettem, kezdek megszokni. Most már arra gondolok, hogy nincs sok vissza, hamarosan gazdagabbak leszünk egy kis Pupákkal.
Ma ültem az ablakban, és néztem a távozókat. Láttam egy kis családot. Egy olyat, amilyen a miénk is lesz hamarosan. apa, anya, kislány, kis csomag. Apa és a kislány viszik a babát, anya fogja a kislány másik kezét. Pici lány kapaszkodik kétfelől, és közben a vadiúj tesót bámulja.Olyan nagyon aranyosak voltak.
Kicsi Pupákom sokat mocorog, forgolódik, alig lehet meghallgatni a szívhangját.Éjszaka , ha nyújtózik, alig kapok levegőt, hogy a fordulásról már ne is beszéljek.
Mostanság már szoktam álmodni vele, megpróbálom elképzelni a pici arcát, kezecskéit,testét, őt magát. Már nagyon várom a találkozást.
Kicsit félek a rám váró hatalmas feladattól, de nem hiszem, hogy ne tudnék megbirkózni vele.

Az osztályon nagy a nyüzsgés, nekem is van 3 új szobatársam,éjszaka egész szépen zenélnek, de nem szólok semmit, mert lehet hogy én is horkolok, csak nem hallom:-))))))))

Még mindig az éjszakák a legnehezebbek, ezért igyekszem napközben lefárasztani magamat, már amennyire egy kórházban, betegként el lehet fáradni. napközben általában kétszer szoktunk egy kis sétát tenni az udvaron, és ilyenkor szembesülök azzal, hogy mennyire takony lettem. El sem tudom képzelni, hogyan győztem otthon a tennivalókat, bár mellettem szól, hogy azóta nőttünk egy kicsit, nehezedett a pocak.Sovány vigasz?Sebaj, majd beleszokunk megint!