Bonyodalom

Tegnap voltam a dokinál genetikai ultrahangon. Nagy örömmel vártam, hisz újra láthattam a kis Pupákot, de a doki semmi jóval nem kecsegtetett.
A baba jól van, én is jól vagyok, de sajnos a méhlepény nem jó helyen tapadt meg. Placenta praevia centrálist állapított meg, három hatalmas felkiáltójellel.
Aki nem tudná ez mit jelent, röviden annyi, hogy a babát tápláló és ellátó lepény nem a méhfalon, hanem a méhszájon tapadt meg, így nagy a rizikója annak, hogy a későbbiekben leválhat, váratlanul vérzés léphet fel, ami mindkettőnket komoly veszélybe sodorhat.

Már kibőgtem magam, így örök optimistaként természetesen arra gondolok, ez velünk nem történhet meg, nem lesz semmi gond, szépen és nyugodtan végig fogom vinni a hátra levő pár hónapot, és egészséges, érett kisbabának fogok életet adni. Azzal természetesen tisztába vagyok, hogy a természetes szülés esélytelen, de nem is aggaszt ez engem igazán.
Nem vagyok az a tipikus ősanya, így nem élem meg kudarcként, ha nem élhetem át a "természetes szülés élményét". Emma is császáros volt,és nem bántam, bár Tiborom sokszor az orrom alá dörgöli, hogy én nem is szültem még.Hmmmmm......rossz napjaimon szívesen odavágnám neki, hogy élje csak át a 10-12 órás vajúdás kínjait ő is, akkor nem mondana ilyen butaságot.
Bár a doki szerette volna ha kórházban maradok, hogy mindig kéznél legyen a segítség, de ebbe nem egyezhettem bele, hiszen itt van nekem Emma és Emmapu, meg a Totó kutyus, és ezer dolog, amiért nem szeretném kivonni magam otthonról. Inkább vállalom az otthoni ágyfogságot, mint a hosszú kórházi vegetálást.
Emma imád rajtam lógni, és az is elég neki, ha mesét olvasunk vagy tv-t nézünk együtt, és rajzolni is tudunk, meg szerintem leszek én olyan kreatív, hogy ne unjuk "halálra"(húú de groteszk) magunkat.

Nem így terveztem, nem így képzeltem el ezt a babavárást. Annyira akartuk a kis Pupákot, és olyan zökkenőmentes volt az elején minden, hogy el sem akartam hinni, hogy ilyen is lehet a terhesség. Emmával nagyon fáradékony, nagyon hányós és nagyon nyűgös voltam.
A tetterő mindkét esetben buzgott bennem, hét hónaposan még vígan bicajoztam, újságot hordtam ki. Pupáknál eddig végig szuttyogtam valamin. rengeteg gyümölcsöt tettem el, lekvárt készítettem, kertet gondoztam, rohangáltam Emmával és Emma után.
Ez most szépen visszaköszön.A természet nyugalomra int. Nekem pedig szót kell fogadnom.
Nagyon.nagyon fogok igyekezni. Megpróbálom leküzdeni magamban az ellenkezést és elfogadni a sok segítséget, amit nyújtanak. Milyen jó érzés, hogy ennyien aggódnak értem, és ha csak egy telefonhívással is, de támogatnak!
Hagyni fogom, hogy apa kényeztessen.
És Emma, az én életem értelme,megérti, hogy anya nem veheti fel, nem emelgetheti, csak az ölében szeretgetheti.
Benn volt velem UH-n, ült a lábamnál, és finom kis szenzoraival rögtön érezte, hogy félek, így szó nélkül felállt, átjött a fejemhez, megfogta a kezem, és rendületlenül állt mellettem.
A doki csak lesett, meg is kérdezte, mennyi idős, hogy ilyen komolyan viselkedik.
Büszke voltam rá nagyon!

Na jól van, ezt is kiírtam magamból.Most megyek lefekszem, relaxálok.
Ha nem lesz gond, jövő pénteken megyek vissza,és remélem jó híreket hozhatok!